Ismered a klasszikus pillanatot – tele a karod bevásárlószatyrokkal, nedves az ég a váratlan esőtől, és hirtelen véletlenül korcsolyázni kezdesz a kocsifelhajtódon. Az a sunyi zöld folt, ami tavaly nyáron még nem volt ott? Igen. Moha. Elsőre talán meseszerű kinézetet kölcsönöz a teraszodnak, de legyünk őszinték: egy csúszós talaj nem olyan bájos, mint amilyennek hangzik (inkább olyan, mint egy sürgősségi ellátás – kérdezd meg, honnan tudom).
Beszéljünk egy pillanatra arról a makacs „Honnan jöttél egyáltalán?” moháról, ami minden árnyékos sarkot megpróbál elfoglalni a ház körül. És ami még jobb, beszéljünk arról, hogyan kezelheted anélkül, hogy őrült tudóssá válnál, vagy lyukakat robbantanál a járdádba (helló, magasnyomású mosóbaleset).
Szóval… Miért van itt egyáltalán moha? Ki hívta ide?
A moha a növényvilág legnagyobb opportunistája. Őszintén szólva, nem kell neki sok – csak egy kis nedvesség, egy kis árnyék és egy olyan hely, ami eső után is kicsit nedves marad. Ezért mindig ott virágzik, ahol a víz szeret megtelepedni, vagy bárhol, ahol a nap nem ér el (magadat nézed, egy óriási tölgyfa, ami a kocsifelhajtóm felét árnyékolja).
A kocsifelhajtód, a teraszod, a kissé görbe, régi kőösvényeid – mind ötcsillagos üdülőhelyek, ha moháról van szó. Főleg, ha kecsesen öregszenek (értsd: kicsit repedezettek vagy egyenetlenek), és szeretnek a pocsolyákban kapaszkodni. A gyomok legalább megpróbálnak diszkréten viselkedni, de a moha? Csak megragadja a helyét, szaporodik, és meghívja szőrös kis barátait.
A többi a következő oldalon található.
